Amiket ​az útleíró elhallgat

Gárdonyi kevésbé ismert, ám annál izgalmasabb kötete először 1927-ben jelent meg. „Mindenki utazik, akinek hűs, leveles otthona nincsen, no meg akinek ideje, erszénye engedi. Mindig jólesik a lelkemnek, mikor fiatal embereket látok úton, akár vasúton, akár országúton. Ezek azért utaznak, hogy lássanak. Föl vannak szerelve földképpel, messzelátóval, kalauzkönyvvel, jegyzőkönyvvel s a szemükben az élet szeretete mosolyog. De vajon van-e köztük csak egy is, akit akár a szülők, akár a mesterek megtanítottak volna látni? Mert más a nézés, meg más a látás. Nézni mindegyike tud. Látni nem. S bizony az utazók közül nem mindig az tér a tapasztalatok legtöbb kincsével haza, aki a távolból leghamarabb megmondta, hogy a toronyóra mennyi időt mutat, hanem sokszor az a vaksi útitárs, amelyik szemüveg nélkül még az ajtón is alig tud kimenni.”

Gárdonyi úti naplója Erdélybe, Bukarestbe, Konstantinápolyba, Velencébe, Madridba, Dél-Amerikába, Afrikába kalauzolja olvasóit, de ne várjunk tőle puszta leírásokat: e műben ugyanis az elemző-vizsgálódó író a történetek és események mögöttes tartalmára hívja föl a figyelmet, legyen az egy vasúti fülkében elhangzott párbeszéd, egy vonatjegy kálváriája, egy magyar vendéglő Sztambulban, avagy éppen a Szent Anna-tavat megidéző mendemondák valósága. Vagyis nem „néz”. Hanem „lát”. Az „Amiket az útleíró elhallgat” olyan bédekker, amelyet sem korábban, sem azóta nem írt meg más magyar író.