Vallomások

Goethe, a nagy és igaz ember, az „emberi, a „humánum" minden belső ellentmondás és sok hibával teljes, de mindig igaz képviselője, maga a koronatanúja szerelmei történetének. Hozzá kell fordulnunk, ha ezt meg akarjuk ismerni, mert ő gyónt, vallott - és ítélt is róluk. Vallomásai fölérnek kutatói légióinak könyvtárra menő, aprólékos, tárgyilagos, ridegen igaz - és oly száraz - s magasabb szempontokból sokszor oly hiábavaló - megállapításaival. Mi fontosabb és üdvösebb? Ennek, s a viszonyok prózai valóságának rideg tudása-e, - de hisz nem is tudása, csak hozzávető találgatása, sejtése, - avagy pedig az, hogy sértetlenül megőrződjenek a lelkekben a Goethe halhatatlan költői nőképei, aminőknek ő látta és láttatta őket - hímporos szépségükben, s magasabb, mert költői igazságukban? Mi az ő vallomásait, gyónásait adjuk magyarul. Elsősorban az Aus meinem Leben. Dichtung und Wahrheit költői önéletrajz illető részeit, de egyéb följegyzéseit, leveleit, költeményeit is tanúvallomásra idézzük. Az utószóban megvilágítjuk a lényegesebb hiányokat, eltéréseket, amelyen két a kutatás tisztázott. De a kulcslyukon leselkedők, a mindent jobban, még Goethénél is jobban tudók példáját nem követjük. Olvasóinknak egy nagy szív gyönyörűségét, költészetét és páratlan érdekességét akartuk nyújtani, nem halálosan okos és halálosan unalmas „boncnoki" vagy bírósági jegyzői könyvet. (Wildner Ödön)