A háború árnyékában

Amikor először átléptem a magyar–ukrán határt, már csaknem száz napja tartott az oroszok 2022. február 24-én indított ukrajnai inváziója – orosz belpolitikai szóhasználattal: „különleges hadművelete”. Egy újabb véres és pusztító háború ember és ember között, amit a tömegkommunikáció és a közösségi média jóvoltából egyenes közvetítésben láthattunk azóta nap mint nap. Május vége volt, Beregszász, Munkács, Ungvár és a kisebb kárpátaljai települések utcái – legalábbis ránézésre – a békés késő tavaszi arcukat mutatták a messziről érkezett utazó felé. Semmi kiáltó jel nem utalt arra, hogy a Kárpátokon túl, az ország belsejében immár három hónapja pusztító, értelmetlen háború folyik.
Az emberek – legyenek akár ukránok, oroszok, magyarok, ruszinok, románok, csehek vagy szlovákok is – egyetlen kérdést gyűrögettek magukban naphosszat: menni vagy maradni? És ha menni, akkor hová: csak a közelbe, biztonságosabb helyre, vagy egyenesen ki a nagyvilágba, távol a háborútól, egy teljesen új élet reményében? Mindent maguk mögött hagyni? Házat, otthont, hazát? Az egész addigi életüket? Milliók, szétszórva a világban. Riadtak, kétségbeesettek, talajt vesztettek. Elsodorta őket a vihar.
Ez a riportkönyv ezekre a kérdésekre is keresi a választ az orosz–ukrán háború kapcsán. Azokról szól, akik elindultak, és azokról, akik maradtak; akik harcolnak, és akik bujkálnak. Bátrakról és gyengékről; erősekről és elesettekről; hősökről és üldözöttekről; segítőkről és segítettekről. Az emberről.