Eszmélj, Ábel‪!‬

Egy író életművének alapos gondozását, a filológiai-irodalomtörténeti koronát a kritikai kiadás jelenti. Nem csak a szövegvariánsok,  variációk,  módosulások tűnnek fel a gondozott szövegben, de a keletkezés és a fogadtatás dokumentumai is. Természetesen csak kis lépésekben juthatunk el idáig, először az „Összegyűjtött”, azután az „Összes”művek megjelentetése előzheti meg a „végső”, azaz kritikai kiadást. Tamási Áron esetében jó okunk van feltételezni, hogy hamarosan  eljutunk idáig, az utóbbi évtizedekben megéledő kutatási kedv a garancia erre, véli Urbán László irodalomtörténész, a kötet összeállítója. A jelen antológia az ismeretlenből válogat, vagyis első utánközlésekről (cikkek, tárcák, jelenetek, beszédek, feljegyzések) van szó, de nem maradtak ki Tamási nyilatkozatai, interjúi, korai írásai sem. Lezárásként a Függelék az íróra emlékezők írásaiból, nyilatkozataiból mutat egy csokorra valót. Az Eszmélj, Ábel! különleges Tamási-portré, ami az ismert életművet színesíti. Mert:  „regényeim igényes nagy gyermekek. Mindig elégedetlenek és elvágyódnak hazulról a nagyvilágba. Színjátékaim nyugtalan kamaszok. Az elbeszéléseim az én legkedvesebb apró gyermekeim”, nyilatkozta Tamási 1943 januárjában.

Ott éltem szülőfalumban, Farkaslakán édesapámmal, aki egyszerű szegény gazdaember. Tizenegyen voltunk testvérek, én voltam a harmadik. A gimnáziumot Székelyudvarhelyen végeztem el, s utána, amikor kitört a világháború, harctérre mentem. A háború után alig múlott el egy esztendő, szűknek éreztem magam körül a falut, s elmentem világot látni; áthajóztam az óceánon, hogy meglássam Amerikát.

Három évig éltem Amerikában. Voltam kocsimosó, kifutó, vegytisztító és kőműves-napszámos. Később azonban, egy erdélyi ismerősöm révén, bankba kerültem. Itt vált tudatossá bennem, a messze tengerentúli világvárosban az a lelkemben régen hánykolódó gondolat, hogy valamit tenni kell otthon a népért.

A szegény székely parasztok lerongyolt követei egyre sűrűbben látogattak el hozzám álmomban s hívtak, hogy jöjjek vissza a havasi nép közé.

Anyám kötényében hozta a sok-sok székely könnyet, hogy ez mind értem van, üljek hát hajóra. Nem volt maradásom. A „Szűzmáriás királyfi” című regényem – még az évben – már Kolozsvárott jelent meg. (1943)