Argentína viharszünetben

Még éppen közéleti csend honolt a Tűzföld jeges poklától a Baktérítő forró dzsungelvidékéig terjedő ország-góliátban, Argentínában, mikor 1968–1969 folyamán ott éltem fél esztendeig. Ismerkedhettem az európaiságával kérkedő, észak-amerikaiakkal vetekedő, százféle nemzetiségből ötvöződő embersűrűs világvárossal, Buenos Airesszel. Az Andok kőkolosszusaival szegett pampán át eljuthattam a patagón meseta ezüst homokhegyeit harapdáló tengeröblökhöz, ahol elefánt nagyságú fókacsordák élik meglepően fegyelmezett társadalmi életüket. Tanulhattam a nagy múltú Argentína viharos s mintegy újabb, eljövendő viharokat jósoló rég- és közelmúltjának történelmét. Legjobban a felejthetetlenül szép Paraná-deltában éreztem magamat, a babér- és fűzfák szegélyezte sok-sok kis folyón száguldó csónakunkban, fejemen az elmaradhatatlan brazil szalmakalappal. És találtam ott egy fura kis valakit; él is, nem is. Ősi is, legeslegújabb argentínai divatú is. Igazi. De ki is kellett találni. Könyvemnek ő lett egyik sugalmazója.