Kitiltottak

Hírnévről ábrándozott, mint minden tizenéves: kenu olimpiai bajnok szeretett volna lenni, vagy bálványozott rock-dobos, netán rajzművész… Aztán 1985. március 7-én egyetlen szemvillanás alatt minden álom szertefoszlott: Zemlényi Zoltán, a budapesti Szinyei Gimnázium első osztályos tanulója piros lámpánál lépett a zebrára és egy Trabant elütötte. Egy teljes hónapig feküdt kómában, s szinte orvosi csodának számított, hogy végülis egyáltalán életben maradt. De – megnyomorodottan: sem beszélni, sem járni nem volt képes, s mivel nem tudta emberi módon tanújelét adni annak, hogy a koponyasérülés ellenére értelme sértetlen maradt, környzete – úgy érezte – teljesen hülyének nézi… Ez ellen tiltakozva, szellemi épségét bizonyítandó kezdett görcsben álló kézzel, alig mozduló egyetlen ujjal naplót gépelni. E napló sajátos jeladás, egyszersmind tiltakozás is volt – az egyedüli remény a teljes reménytelenségben. S a korábbi kamaszálmok íme így teljesültek: a napló – a Hoppárézimi – 1987 egyik kiemelkedő könyvsikere lett, a kötetből tv-film készült, s Zemlényi Zoltán e különös, torokszorító és mégis mulatságos könyvéért Ifjúsági Díjat kapott.

Nevét szárnyára vette a hír. A Hoppárézimi megjelenését levelek százai követték; az olvasók sokasága őszinte kíváncsisággal érdeklődött: mi van most ZZ-vel, tud- e már beszélni, járni hogyan vívja magányos küzdelmét a hátrányos megkülönböztetések ellen? A ma már 19 éves Zemlényi Zoltán ezekre a kérdésekre is választ ad új könyvében, amiben azonban sokkal többről is beszél a maga fésületlen-kamaszos stílusában: emberi kapcsolatokról, furcsa szerelmekről, a más-ságot nehezen tűrő környezetről; s elvezeti az olvasót egy sajátos, kevéssé ismert világba, a kitiltottak, a mozgássérültek intézetébe – a rockiraktárba.