Hajnali takarod‪ó‬

Az ebben a könyvben olvasható tizennyolc elbeszélés a negyedik és az utolsó olyan kötet, melyet Taps at Reveille (Hajnali takarodó) címmel F. Scott Fitzgerald még életében állított össze és küldött el kiadójának. Hogy biztos legyen a dolgában (szüksége volt a pénzre, mint mindig, nagyon), irodalmi ügynökének, Harold Obernek ajánlotta, akinek jóvoltából 1935. március 10-én a kötet napvilágot is látott. Ő, mármint Fitzgerald, személyesen ezeket az írásokat tartotta a legjobbaknak a talán 160-nál is több novellája közül. Hogy azok-e, mármint a legjobbak, azon már megoszlottak az olvasói, és a kritikusi, vélemények. A New York Times-ban Edith Walton például fanyalogva fogadta. Egyetlen „görbe éjszakának” tartotta, melyre Fitzgerald fölöslegesen pazarolta „ragyogó tehetségét.” A Basil Lee-vel kapcsolatos „kis remekművek” mellett a Vissza Babilonba (Babylon Revisited) azonban neki is nagyon tetszett, melyet „a legérettebb és legértékesebb” műnek tartott ebben a kötetben. Az írójának szomorú, ám aligha végleges búcsúja Párizstól és a nem éppen vidám hangulat, vagy inkább férfiúi mélabú, mely az egész elbeszélést körüllengi, talán azt mutatja, hogy a szerző szakított, vagy legalább is minden áron megpróbál szakítani a dzsesszkorszak idején, az üvöltő húszas években művelt őrültségeivel. Mi olvasók, nagyjából talán osztani is tudjuk a jó szemű kritikusnak ezt a véleményét.
Azzal viszont ma már nehezen tudnánk egyetérteni, amit a továbbiakban mond ezekről a hol kisebb, hol pedig nagyobb lélegzetű történetekről. Azt állítja, ami szinte közhely, hogy az, amiről Fitzgerald idejét és tehetségét nem kímélve ír, nem méltó tollára. Mert ezek a témák, mondja Walton, egészen triviálisak. Bár igaz, teszi hozzá, hogy ennek ellenére írásainak fénye: az eredeti, csak a Fitzgeraldra jellemző, magával ragadó sodrású stílus és profizmus mégis mindenkit elbűvöl.