Egy hiányos ember hézagos életrajza

Hogy minek és kinek is írom ezeket a feljegyzéseket? Tulajdonképpen magam sem tudom. Talán a fiaimnak vagy az unokáimnak – ha ugyan valaki is kíváncsi lesz rá. Már sokszor szerettem volna egy és mást elmesélni az életemből, de aztán valahogy soha nem került rá sor. Mondhatnám azt az átlátszó kifogást is, hogy soha nem volt időm, de hát ez egész egyszerűen nem igaz. Előbb ők voltak nagyon kicsik hozzá, aztán, ahogy egyre nagyobbak lettek, már én lettem egyre kisebb. Pedig az idő múlik. Érzem, hogy már nem áll nagyon sok idő rendelkezésemre, hogy bepótoljam ezt a mulasztásomat. Meg aztán a memóriám is rohamosan romlik – pedig ezen a téren azelőtt sem nagyon jeleskedtem. Sokszor mondogatom magamról, hogy nem látok, nem hallok, ritkán beszélek, viszont mindent elfelejtek. Ideális állapot. Most, amikor nekilátok az írásnak, 2003 eleje van, én nemsokára már 73 éves leszek. Szóval, akárhogy csűrőm-csavarom, alighanem most van itt az utolsó lehetőségem.