Erdély – A nap árnyéka

Móricz Zsigmond életművének hatása és értékelése napjaink irodalmi közvéleményében rendkívüli változásokon megy át. A Móricz-naplók és más forrásmunkák kiadása, a legújabban kézbe vehető Móricz-monográfia, az „újraolvasó” tanulmánykötetek, a megpezsdült irodalomtörténeti eszmecserék az olvasóközönséget is egy új Móricz-kép megismerésére sarkallhatja. Sorozatunk alkalmas eddig indokolatlanul háttérbe szorult remekművek fölfedezésére és a közismert – inkább csak emlegetett – munkák élményteli befogadására.

Az Erdély-trilógia a XX. század egyetlen magyar nagyregénye. Első kötete, a Tündérkert 1922-ben jelent meg, s ennek többszöri átírásai, rövidítései, visszatoldásai közepette csak 1935-re készült el A nagy fejedelem és A nap árnyéka. A nagyregény titulusát persze nem az évtizednél hosszabb írói vajúdás és az impozáns terjedelem indokolja, hanem a történelmi idő és a mitikus-mesei idő hatalmas ívű keveredése. A XVII. századi Erdély békétlen békéje, örökös háború előtti-alatti-utáni állapota a mindenkori Magyarország kiútkeresését modellezi, az erdélyi szétszakítottság a Trianon utáni közérzetet idézi föl. Ám ha az olvasó nem a történelmi tényekre és párhuzamokra figyel, elbűvölheti  két tükör-portré: a szertelen, önkontrollt nélkülöző, de merész alkat (Báthory Gábor) és a fontolva haladó, józanul építkező, de görcsös, kételyek nyűgözte karakter (Bethlen Gábor) archetípusai, mellettük Móricz visszatérő két asszonyi alap-figurája, az erős, de rideg nő (Károlyi Zsuzsánna) és az ellenállhatatlan nőstény (Báthory Anna).

A trilógia egyedülálló, saját mesenyelven szólal meg, túlzás nélkül állíthatjuk: e személyes élet-vallomás és egyszersmind kollektív számvetés a magyar epika egyik csodája.