Lukács érsek és kora

Lukács, a 15. esztergomi érsek (1158–1181), az Árpád-kor egyik kimagasló főpapja. A párizsi egyetemen tanult, ő az első ismert Párizsban tanuló magyar klerikus. Hazatérése után tudománya és tekintélye révén előbb egri püspök, majd esztergomi érsek lett. Mint esztergomi érsek aktívan részt vett a bel- és a külpolitika irányításában.

   Lukács érseknek tekintélyes része volt a magyar egyház állapotának és művelődésének erősítésében, többen (köztük Jób érsek, a feltételezett Anonymus és mások) az ő ajánlására, segítségével és oltalma alatt folytattak tanulmányokat Frankhonban, s lettek az Árpád-házi uralkodók utolsó fénykorának megteremtői és szolgálói.

   A magyar katolikus egyház Lukács érsekkel emelkedett az ország első hatalmi tényezőjévé. A 13. század elején Róbert érsek sikertelen kísérletet tett szentté avattatására. Később is voltak újrafelvételi kísérletek, de a kanonizáció nem következett be.

   Lukács érsek az elhivatottság élményével teljesítette mindazt, amire az utókor nagyrabecsülése felépíthető. Benne a rendeltetését vállaló, feddhetetlen és megalkuvást nem ismerő középkori héroszt tisztelhetjük, aki egy negyedszázadon át maradéktalan hűséggel szolgálta egész nemzetét: a méltónak vallott királyokat és híveinek széles táborát. Az őt követő nemzedékek meghatározó példája lett egyházi és világi mértékben egyaránt: Vir sanctus, egyszersmind heros patriae.

Lukács érsek a 12. század második felének meghatározó szellemi, egyházi és politikai vezetője volt, aki döntő befolyást gyakorolt négy egymást követő Árpád-házi király uralkodására és Magyarország középkori történetére. (A róla szóló monográfia nyomtatásban már nem érhető el.)