Basil, Josephine és Gwen Írta F. Scott Fitzgerald Fordította Ortutay Péter

Ebben a kötetben három sorozat elbeszéléseit olvashatjuk. Az ifjúkorral kapcsolatos évek tényleges részletei – illetve, s ez a fontosabb: érzelmi tényei – Fitzgeraldnak vagy egy tucat, sőt több elbeszélésben is helyet kaptak – némelyik történet rögtön az élmény átélése után készült, több más viszont jóval később. Úgy hogy most ezeknek a történeteknek az alapján láthatjuk, mi is volt fontos akkoriban a kamasz vagy ifjú Fitzgeraldnak az életben. Az átélt élményekkel való összefüggést az a kilenc Basil Duke Lee-ről szóló történet mutatja legvilágosabban, melyekből nyolc először a Saturday Evening Postban jelent meg 1928 áprilisától 1929 áprilisáig. Ötöt ezek közül Fitzgerald a Hajnali takarodó (Taps at Reveille című kötetébe is beválogatott. Hármat Arthur Mizener az Egy szerző délutánja (Afternoon of an Auhor) kötetben helyezett el.
Mint Fitzgerald minden elbeszéléséről, úgy ezekről is csak azt lehet mondani, hogy jók. Mindegyik igazi profi munka. Már csak azért is van sok mondanivalónk róluk, mert Fitzgerald ezeket az Ellersllie-ben eltöltött utolsó időszak (1927), valamint az 1928. évi őrült nyári vakáció idején írta, amikor mind inkább nehézére esett írni az egyre inkább eluralkodó alkoholizmusa és Zelda fokozódó skizofréniája miatt. Mindegyik kis történet azonban így is igazi remekmű, ill. majdnem, és jól mutatja, mennyire kínosan ügyelt a szerző arra, hogy hiteles legyen. Ezért pontosan leírja, mikor és hol történt ez vagy az a bizonyos eset, nagyszerű érzékkel ábrázol minden olyan árnyalatot, melyek akkori érzéseinek a kísérői voltak. Az idő, melyben ezek a történetek játszódnak, különböző. 1909-ben Fitzgerald még Mrs. Cary akadémiáját látogatja, az ősz, amikor Basil felvételt nyer a Yale-re, a Buffalóban eltöltött utolsó éve. White Bear Lake (A fehér Medve Tó), a hely, ahol Fitzgerald a nyár egy részét töltötte (tagja volt a White Bear Lake jacht klubnak), Black Bear Lake (Fekete Medve Tó) lesz. Az elfogott lidérc az a színdarab, melyet Fitzgerald 1912-ben írt és rendezett. A Napló 1911. évi szeptemberi bejegyzésében az áll, hogy „voltunk a vásárban, és a gyerekekkel a hullámvasúton;” ez ugyanaz a vásár, ahol Basil is volt ugyanakkor ősszel. Ám attól a ténytől, hogy az elbeszélésekben szereplő részletek annyira egybevágnak Fitzgerald akkori életének egyes szakaszaival, sokkal fontosabb az, hogy ezek a történetek, melyeket az író, úgymond, teljesítőképességének a csúcsán vetett papírra, mennyire pontosan tudják visszaadni a szerző fiatalkori érzéseit és akkori viselkedését. Fitzgerald, Basiltől eltérően, biztosan nem akart Amerika elnöke lenni huszonöt éves korában, de hogy híres akart lenni, az biztos. Elérte azt, amit álmodott, és bizonyította is, hogy érdemes nagyot álmodni, mert az álmok azért vannak, hogy valóra váljanak. Ám mégis minden elbeszélésében és sikerrel kapcsolatos álmában szerepel egy másik téma is, mely azt sugallja, hogy a vágy sokszor csak vágy marad, és jobb akár az utolsó pillanatban is elfutni, ha egyszer menekülni kell a szégyentől, a gyalázattól, vagy attól, ami még ettől is rosszabb. Ez pedig „ágyban lenni, de nem aludni,/ várni valakit, aki nem fog eljönni,/ örömet szerezni,/ de örömet nem kapni.”