A kozákok

A kisregény a megértés végső kudarcát tárja elénk. Olenyin és vele mi is, úgy jön el a faluból, hogy még kevésbé érti ezeket az embereket, mint előtte. Vadnak, idegennek és érthetetlennek látja őket és – ahogyan lenni szokott – ezt személyes kudarcnak éli meg. Az ivás és tréfálkozás mögött folytonosan ott leselkedik a gyors, erőszakos halál, ami elfogadhatatlan „kulturált” ember számára, bár ez a lehetőség valahogyan élénkebbé, kontrasztosabbá tesz mindent, a tájat, a színeket és az embereket is. Minden természetes lesz, igazibb és a meg nem értés pedig tragikusabb. Végül, ami a mai konfliktusok magyarázatát illeti, láthatjuk, ahogyan egy háború életformává és rituálissá válik, és ezért nem érhet véget. A résztvevők számára nincs másik élet, egyszerűen ez az egy van, ez a normális. A mi és ők feszült dichotómiája önmagában tartja fent a konfliktust. A felek pedig nem akarnak békét kötni, mert el sem tudják képzelni, milyen az. Olenyin azért vall kudarcot, mert egy „jó” ember, aki nem érti a vadságot és az erőszakot, mert magában nem találja őket. És ez a mi hibánk is. Olvassuk hát a régi, poros könyveket, hátha tanulunk belőlük. (Könyvkultúra Magazin)