Nagyapónak

Nagyapónak mindenben/?/ igaza lett. Van, benne húzd meg ereszd meg. Hol a boldogság átölelése, hol dacból és makacsságból-vagy épp a jótól való félelemtől hajtva- hátat fordítva annak, menekülés a semmibe. Élet, és a sorok közt egy árva lélek. A mi szerelmünk: elemi. Csókja édes, érintése bizsergető, vágya éget, hiánya felemészt. Bennünk él születésünktől fogva, és akárhogy is legyen, halálunkig bennünk lesz. Lehetne szép. Lehetne egyszerű és sima ügy. Minden benne van. A világegyetem összes csodája, és az összes keserűsége. A semmi is. Lehetne, ha merném, ha hagynám. Megőrjít ez a bizonyosság. Ilyen nincs! ! ! Ez nem a valóság! ! ! Ez nem az igazi lét. Olyan idegen ebben a rideg, érzelmeket elfojtott világban! Olyan rózsaszín. Olyan puha. Olyan ölelő. Olyan gyengéd. Olyan forró. Csípek, rúgok és harapok, hogy ebből a csodálatos, ámde a valóságtól oly elrugaszkodott, szinte hipnotikus állapotból felébredjek, magamhoz térjek. A föld fölött járni 5méterrel gyönyörű, és a talaj elvesztését jelenti. Nem én irányítom a sorsom, az érzéseim, önmagam! ! ! Soha senki nem tanított repülni, ráadásul tériszonyom van! Amikor mellettem vagy, ijesztő, hogy mennyire nem tud érdekelni semmi! Semmi, csak te. A közelséged, az ölelésed, az érintésed. Megbabonázva érzem magam. Ezért jobb, ha távol tartalak. Jobb, ha leszállok a földre, és teszem a dolgom. Megyek előre, mint egy gép. Ha veled vagyok, előbújik a lelkem, és csak szeretni akar. Valahogy elő csalogatod. Te vagy neki a melengető tavaszi napsütés. Elgyengülök, és csak érzek. Élvezem, ahogy légneművé válok általa. Feloldódom teljesen. Árad belőlem az érzelem. Összefonódik a tiéddel, a vállára vesz bennünket, és a felhők fölé emel, ahol mindig süt a nap. DE EZ NEM A VALÓSÁG! ! !