A likból lett leány

Minden jól van Olvasva és hallgatva Hargitai Ildikó meséit az ember alapélménye a rácsodálkozás. Rácsodálkozunk a világra, rácsodálkozunk az életre. Arra, ami körülvesz bennünket, arra, aminek részesei vagyunk, arra, amivel nap mint nap találkozunk.

Minden öntörvényű alkotó ezt teszi: kezébe veszi, leporolja, megtisztogatja, s orrunk elé rakja azt, amit folyton láthatunk, ami mi magunk vagyunk, amit hajszás élhetetlenségünkben észre sem veszünk, s ha ő, az alkotó nem bök rá, nem nyitja fel szemünket-fülünket, nem koppint az orrunkra, „hé, barátom, figyelj oda, vedd észre a semmit, az egyszerűt, a mindent, saját magadat…”, hát elmegy mellettünk az élet. A nyilvánvalót, a dolgok mozgatóját, az élet sóját, a törvényt mutatja fel Ildikó minden meséjében. Teszi ezt őszintén és humorral. Az őszinteséghez bátorság kell, a humorhoz életszeretet. A bátorság segít, hogy a fantázia igaz szavaival szóljon az Öregistenről, aki végtelen unalmában rápipál, és a tökét vakargatja, és aztán végtelen hiúságában megalkotja hasonmását, a férfit, hogy aztán ők ketten, Öregisten és a Férfi, ahogyan csak gyámoltalan férfiak tudnak, bánatosan lógázzák lábukat a világ peremén, és együtt ábrándozzanak arról, mi kéne még. Mi más: a Nő. Addig-addig gyúr az Öreg, hogy végre a Férfi és önmaga kedvére tesz, és ott áll előttük-előttünk a Nő is, aki, Ildikó már csak tudja, mi mást tenne, mint zenét óhajt, noha nem tudja, az mi fán terem, táncolhatnékja van, noha nem hallott még harangozni a táncról. Isten, Férfi, Nő – boldog szentháromság. Előbbi magányosan kortyolja a szőlő levét, utóbbiak kedvüket lelik egymásban. És ez így van jól. Mi meg csodálkozunk, hát ilyen egyszerű lenne az élet? Igen és nem, mondja egyszerre Hargitai Ildikó, de a mindenségről igenis lehet egyszerű szavakkal szólni, és ezt is ő mondja. Nem tagadja le, hogy naponta kitermeljük véres és kicsinyes harcainkat, és találkozva a sárkánnyal vakbuzgalmunkban néha földre kerülünk, máskor gyáván kushadunk a sarokban, és többször veszítünk, mint nyerünk, de ha követjük vágyainkat és megőrizzük derűnket, akkor azt hihetjük, hisszük is, az a Nő / az a Férfi épp nekünk való, épp kedvünkre született, és egy pillanatra egymásra csodálkozunk, szeretünk és kacagunk, miközben az Öregisten bölcsen somolyog vagy elégedetten szuszog mögöttünk. És ez így van jól. Amíg a világ, amíg az élet, amíg a mese. Bérczes László