Anyám meg a falum

„Ez a könyv nem annyira önéletrajz, mint inkább hódolat a szülőföldnek, az otthonnak, a gyermekkornak, az emlékezés megszépítő távolából – mondja művéről Gyergyai Albert. – Műfajára nézve nem napló, de nem is önéletrajz vagy emlékirat, hanem egyszerű visszatekintés egy emberélet vége tájáról egy emberélet kezdeteire, arra az első, tíz-húsz évig tartó paradicsomi állapotra, mikor még nem szakadtunk el szüleinktől, szülőföldünktől […] A könyv címében benne van két alaptémája, ekörül forognak azok a történetkék, arcképek, leírások és emlékezések, amelyek, mint egy mozaikkép más-más színű kockái, együtt egy dunántúli falu társadalmát, légkörét, arculatát próbálják felidézni legalább háromnegyed század pora és hamuja alól, furcsa vagy kedves figurákkal, hajdani mesékkel és jelmezekkel, mindazzal, ami hozzájárult egy gyermeklélek »érzelmi neveléséhez«. Ily módon a könyv éppen annyira krónika, mint lírai emlékalbum. Egy író, aki élete javát főképpen azzal töltötte, hogy nagy idegen alkotókat magyarázott, magasztalt, tanított s terjesztett idehaza – élete végén visszatér indulásához és eredetéhez, s könyvét, amely talán úgy növekedhet évről évre, mint egy fa, szeretné ajánlani mindazoknak, akik közelről-messziről segítették munkájában: a magyar nyelv mestereinek, a nagy idegen alkotóknak, szülőföldjének, Pannóniának, s azon belül a tág Somogynak, de legfőképpen és mindenekelőtt anyjának meg a falujának, mivelhogy tőlük indult el, s ha másképp nem, e könyv útján hozzájuk is tér vissza…”