Emberek

„Egyetlen esztétikai kódexünk: az élet” - ez volt Franko művészi hitvallása. Mint a kritikai realizmus követője, min-dig arra törekedett, hogy „valószerűen ábrázolja a korabeli életet, mélyen és igazan analizálja a tényeket és az emberi jellemeket”. A mély jellemábrázoláson kívül nagy erőssége Frankónak a környezet leírása. Nincs olyan falusi tárgyú elbeszélése, ahol ne szentelne sorokat a hazai tájnak, amelyet - ezt világosan érezzük - szívből szeret. Megkapó líraisággal rajzolja a Kárpátok lejtőinek hatalmas erdeit, vad hegyi folyóit, a szénaillatú réteket és aranyló gabonaföldeket. De éppoly jól tudja érzékeltetni a városi környezetet. Néhány szóval, néhány mondattal szemléletesen elénk állítja Boryslaw sikátorait, az olajkutakat, a fülledt tömegszállásokat, a füstös kocsmákat, ahol a társadalom mélyére szorított emberek mulatnak. Franko sötét színekkel festi az életet, de mint igazi író - a szó legteljesebb értelmében - nem tehetett másként. írásai sokszor beszélnek halálról, nyomorról, erkölcsi pusztulásról, kegyetlenségről. S ez volt a valóság, ez volt a tipikus; a tőke kegyetlensége halálba, nyomorba, erkölcsi pusztulásba taszított százakat, sőt ezreket, lezüllesztette az egész társadalmat. De a sötétség ellenére mégsem reménytelen pesszimizmus hatja át Franko műveit. Noha a kibontakozás útját nem látta tisztán, szilárd hit élt benne - s ez még legkomorabb soraiban is megcsendül - hogy a társadalmi változásnak el kell következnie. (Leszev Irén) A fordítás a kiváló műfordító, Honti Rezső utolsó munkája volt.