Kedves bópeer‪…‬

„Születtem Budapesten, a kilencvenes évek vége felé, így, ha jól számítom, még közelebb járok a hetvenhez, mint a nyolcvanhoz. Családi okmányaim, születési bizonyítványom a keresztlevelem is Budapest ostroma idején lebombázott házunk romjai alatt elvesztek, az azóta eltelt három évtized alatt másolatokat szerezni, úgy látszik, nem volt időm” – így kezdi elbeszélését a Kedves Bópeer…!hőse, egy idős magyar író. Amit elbeszél – önmagának beszéli el –, az a világirodalomban voltaképp meglepően ritka tárgy: az öregedés folyamata. Nem csak szorongva és a haláltól rettegve, hanem egyszersmind valamilyen különös, szinte kaján önelemző kíváncsisággal figyeli a regény hőse írásának legfőbb témáját: azt, hogyan alakulnak ki rigolyái, hogyan meszesednek csontjai és meszesedik maga az agyvelő is, hogyan lobban fel benne – mégis! – a vágy az új gyönyör, új szerelem iránt, hogyan ismerkedik meg menyével, egy szép, fiatal lánnyal, aki akaratlanul felszítja betemetettnek hitt szenvedélyeit, talán utoljára, a végső néma csönd előtt.