Klara és a Nap

Klara, a gyermekek számára kifejlesztett Robotbarát az üzlet kirakatában várja leendő tulajdonosát. Addig is az utca épületeit, a járókelők viselkedését és a Nap járását, áldásos tevékenységét szemléli. A humanoid tulajdonságokkal rendelkező robot gyermeki ártatlansággal próbálja megérteni a körülötte zajló eseményeket. Miután otthonra lel, legjobb tudása szerint igyekszik Josie és családja segítségére lenni; naiv világlátásának köszönhető páratlan optimizmusa reményt ad a beteg lány szüleinek. Klara megfigyelései a változó világról és az emberi természetről nem csupán a robot racionalitásáról, hanem érzelmeiről is tanúskodnak. Klara feltétel nélkül hisz az általa mindenhatónak vélt Nap jóságában, amelynek fénye és melege végigkíséri a történetet.


A regény világa – a közeljövő világa? – nem radikálisan más, mint a miénk, de éppen ettől annyira felkavaró lassacskán szembesülni azzal, hogy az ember még magányosabb lett, az emberi kapcsolatok sekélyesebbek, a társadalmi egyenlőtlenségek még nagyobbak. És talán vigasz, talán nem, de mélyen elgondolkodtató, hogy mindez egy olyan robot elbeszélése nyomán tudatosul bennünk, aki megtanul szeretni.


A 2017-ben „nagy érzelmi erejű regényeiért” Nobel-díjjal kitüntetett japán származású brit író, Kazuo Ishiguro olyan világsikerű regények szerzője, mint a Napok romjai, a Ne engedj el… és Az eltemetett óriás.


Témáját és gondolati ívét tekintve minden újabb műve meglepetés – van köztük a mélységes múltból a mi korunk emberéhez szóló allegória, van a közeljövőben játszódó disztópia, van, amelyik Japán második világháborús vereségének lelki hatásait elemzi, és van olyan, melynek fő motívuma a zene –, de mindegyiket összefűzi az a sajátos látásmód, melynek kapcsán eszünkbe juthat ugyan Franz Kafka, Marcel Proust vagy Vladimir Nabokov, de Ishiguro írói világa végső soron egészen eredeti: olyan különös fénytörésben láttatja a szorongó emberi lelket, mint senki más.