A semmi szárnyán

Kopott színek, reszkető esőcseppek gördülnek a sárba. Időhíd szélén ülök, s elmerülök a mában. Lógatom a lábam a múlt mélysége felett. Nógatom a mát, felőlem el is mehet. Emlék lesz ő is, szédítő mély verem. Kinyújtom a kezem, esőben fürdetem meg szikkadt tenyerem, s közben egy maroknyi csöndbe bele veszek. A csendhez még csendet teszek. Hallgatom a csend dalát. Élvezem a mámorát.