Tragédia és más gyönyörű elbeszélések emberségről, együttérzésről Írta: F. Scott Fitzgerald Fordította Ortutay Péter

Fitzgeraldot több okból kifolyólag is sokat foglalkoztatta a kórházi téma. Először is azért, mert ő maga is sokszor fordult orvoshoz vélt vagy igazi tébécéjével, no és alkoholfüggőségétől is többször próbált szabadulni orvosi, ápolónői segítséggel, mint ahogy azt Az alkoholbeteg című elbeszélésében be is mutat. Másodszor azért, mert felesége, Zelda, skizofréniája miatt gyakorlatilag élete végéig gyógykezelésre szorult különböző drága kórházakban és klinikákon. Harmadszor meg azért, mert igyekezett meglovagolni úgymond az akkori nagy érdeklődést az orvoslási praxis iránt az országban: az emberek szívesen olvastak róla a népszerű folyóiratokban, amiért ő aztán pénzt kapott. Nem is keveset.
Ezeknek az orvos-elbeszéléseknek a sorozata, amint azt Anne Margaret Daniel tudós Fitzgerald kutatótól tudjuk, a Cyclone in a Silent Land (magyarul Forgószél, fordította Dunajcsik Mátyás) novellával indult, melynek elég hosszú története van. Itt jelenik meg először a szépséges Trouble nővér, akinek én a Tragédia nevet adtam. Hogy miért, az az itt közölt elbeszélésből is kiderül. Fitzgerald nagyon büszke volt erre a novellára (bár akkoriban, mint több más elbeszélését a szerkesztők fanyalogva fogadták, mert épp mást vártak tőle, s így majdnem el is kallódott), s ezért nem csoda, hogy a továbbiakban is szívesen foglalkozott a kórház, az orvos- nővér viszony és az orvos témával. Ennek egyik legszebb darabja véleményem szerint az Emberek a szélviharban. Már csak azért is, mert ez foglalja magába az összes többinek is az esszenciáját: a főszereplő orvos, aki épp úgy alkoholfüggő, mint a szerző, talál magában erőt, hogy lemondjon szenvedélyéről, mert erősebb benne a hivatástudat, az hogy segítsen bajba jutott rokonain, akikkel haragba van, az embereken, akiket földönfutóvá tett a kegyetlen természet, és végén adoptáljon egy apátlan, anyátlan kislányt.